Piccolo gondolatai:....................

"Kora reggel van, és a szomszédos kennel első sorstársai elkezdik a szokásos reggeli rituáléjukat, énekelnek, mindig akkor, amikor kipirkad és felkel a nap. Számomra ez annyit jelent, hogy: kelj fel! Először nyújtsd ki a mellső lábakat, majd a hátsó lábakat, aztán rázd meg magad, és nézzél körbe, hogy mi a helyzet. Hol vannak a kennelbeli barátaim? Mindenki megvan?

Mindenki túlélte az éjszakát? Mostantól pedig már csak várni kell! Várni, hogy történjen valami! Jóllehet tudom, hogy mi következik, mert minden nap ugyanaz. Nap, mint nap. Merthogy jön a kétlábú barát és hozza a finom dolgokat.

Atillának hívják, aki minden reggel hozza az eledelt. Most pedig itt az ideje, hogy igyekezzünk, hogy egyik-másik el ne lopja a másik eledelét, én is gyorsan lenyelem az enyémet, talán NEKEM sikerülni fog, a többiektől még valamit elcsenni. Nos, hiába siettem oly annyira, a többiek rám morogva elkergettek az etetőtáluktól. Tulajdonképpen ez várható is volt, de akkor is meg kellett, hogy próbáljam, de nem akarok veszekedni...

Itt az ideje, hogy elvégezzük a dolgunkat, de nincs senki, aki kiengedne. Így számomra sem marad más hátra, minthogy a dolgomat a saját életterünkben végezzem el, úgy ahogy ezt a többiek is teszik! Aztán egy kis pihenőre van szükségem, de valójában csak most válik az egész izgalmassá, mert, hogy ahogy minden nap, a sorstársak most is elfutnak a kennelünk előtt, a nagy kifutóba engedik őket, hogy ez alatt kétlábúak takarítani tudjanak. Mint minden nap, elsőnek Murphy és Incy jönnek elő.

De ők unottak, és nem foglalkoznak a morgolódásunkkal. Kettejük után Ronnie érkezik, aki formában van, és velünk együtt morgolódik. Ronnie után valójában Farkasnak kellene jönnie, de azt mondták, hogy ő összepakolta a cuccait és elköltözött. Már ismerem ezt, hiszen minden barátom összecsomagolta már a holmiját. Chris, a legjobb barátom saját családhoz utazott, neki jó már, de ez így van jól. Az én kis tacskó barátom Fido is kiköltözött, azt mondják egy kutyahölgyhöz távozott. Aztán ott volt Scotty, akivel mindig nagyon szívesen kitomboltam magamat, de ő is saját otthonra lelt, olyanra, amelyet minden kutyaszív kívánhat magának.

"A többiek mit csináltak jobban, mint én?" Én mindig olyan jó voltam, az emberek lába elő dobom magam, akinek csak egy kis ideje van rám. Csak azt akarom, hogy egy kicsit megsimogassanak. Úgyhogy már nagyon sok barátot láttam jönni és elmenni. Egy nagy fehér autóba dugták őket, és nem láttam soha többé őket, mert, hogy ők a kiválasztottak. "Én miért nem? Pedig én is szeretnék..."

Az első kutyákat elvezették a kerítésünk előtt, ki a kifutóba, majd onnan meg vissza. Most végre mi következünk! Most végre elviharozhatunk. Lássuk csak, Larának vagy Aladinnak kedvük van velem játszani. Ők szintén két olyan barát, akiket senki nem akar, de én kívánom nekik, hogy legyenek ők is kiválasztottak, fő az, hogy rólam, Piccolóról se feledkezzenek meg... Volt több testvérem is, sőt, akik már mind találtak maguknak saját konzervnyitót, jóllehet én voltam a legnagyobb közülük.

De most vissza Aladinhoz, aki lelkesen futott velem egy pár kört, mielőtt még újra visszatértünk volna a kennelbe. Aztán déli szünetet rendeltek el, mint minden nap. Most fekszem egy kicsit itt a homokban és azon gondolkodom, mi az, amit még nem tettem meg, hogy felfedezzenek. Pedig nagyon kedves vagyok, jól megvagyok a sorstársaimmal is, na, jó, igazából még nem tanultam meg mindent, de nem rajtam múlik, de hát ki az, aki egy kutyával mindent egy- az egyben meg tudna tanítani? Ha saját gazdim lenne, mindent azonnal, velejében megtanulnék.

Ígérem!

Talán azért van mindez, mert minden ősöm és testvérem úgy néz ki, mint egy tacskó? Pedig nem, mert hosszúak a lábaim és kétszer akkora vagyok, mint egy tacskó. "Akkor meg mit csinálok rosszul?"

Aztán közeledik az este, Attila ismét kiosztja az eledelt és megnézi, hogy van-e elég vizünk és utánanéz, hogy mindenki jól van-e. Néha megsimogat, van úgy, hogy többször is. Ő egy igazi barát. Majd ránk tör az éj, és minden nagyon csendes lesz az Állatvédelmi Centrumban.

Időnként egy-egy üvöltés érkezik a szomszédos kennelből, de hallom szinte minden ugyanaz, mint az előző este.. Másnap reggel ismét énekléssel ébrednek a sorstársak. Tehát felkelek, kinyújtom a mellső lábaimat, aztán hátsó lábaimat, és ismét megrázom magam.

Ó, mit nem adnék érte, hogy felfedezzenek, ahogyan a testvéreimet, vagy a kutyabarátaimat is, egy biztos, egy nap kell, hogy valaki jöjjön, aki megszeret engem és én pedig őt.

Vagy nem ?”